ESEMÉNYEK
FOTÓ
VIDEÓ
HOGYAN SEGÍTHETSZ? - HOW TO HELP
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE
Interjú Winkler Nórával

„Segíteni jó!” – Beszélgetés Winkler Nórával jótékonyságról, aukciókról és arról, hogy miért érzi magát néha lepkehálónak

 

Winkler Nóra 2014. április végén egy héten belül két jótékonysági rendezvényen vesz részt, 25-én a Bátor Tábor Alapítvány 10. Kortárs Képzőművészeti Aukcióját vezeti, 29-én pedig a Magyar Rett Szindróma Alapítvány anyák napi koncertjén lesz az est házigazdája. A találkozót ennek apropóján beszéltük meg.

Az interjúk egy része úgy kezdődik, hogy a népszerű interjúalannyal iszonyú nehéz volt időpontot egyeztetni két fontos programja között, majd egy kávézóban találkozik a híres ember és az újságíró. Vagy az egyik ér oda hamarabb, vagy a másik, kávét, teát, ásványvizet, ritkán sütit rendelnek. A mi találkozónk – bár nehéz volt időpontot találnunk – rendhagyó volt minden szempontból: nem vagyok újságíró, ebédelni ültünk le, és másodpercre pontosan érkeztünk a bisztró ajtajához, igaz ellenkező irányból. Két menüt rendeltünk, Nóra később még egyet.

Beszélgetőtárs: Szűcs Alexandra (a Magyar Rett Szindróma Alapítvány önkéntese)

____________

 

Sz. A.: Honnan jössz, és innen hová mész tovább? Csak hogy a két fontos programot is megemlítsük, ami közé sikerült beraknunk ezt a beszélgetést.

W. N.: Most otthonról indultam, délelőttre nem raktam semmit, mert tegnap tárlatvezetésem volt a Nemzeti Galériában késő estig. Innen az irodába megyek dolgozni, egy megbeszélésem lesz.

Sz. A.: Meglehetősen elfoglalt vagy, sok dolgot csinálsz most is egyszerre, említetted, hogy július közepéig tele van naptárad. Aki régóta ismer, vagy olvasta a könyvedet, tudja, hogy mióta elkezdtél dolgozni, ez folyamatosan így megy. Hogy fért ebbe az időbeosztásba az, hogy jótékony ügyek mellé állj, kevés szabadidődet ezeknek szenteld? Hogyan kezdtél jótékonysági árveréseket vezetni?

W. N.: Először voltak a kereskedelmi aukciók, majd Kieselbach Tamás és Küllői Péter kértek fel a Bátor Tábor aukcióban való közreműködésre 10 évvel ezelőtt. Fel sem merült, hogy nem vállalom el. Teljesen természetes volt, sőt kifejezetten büszke voltam rá, hogy csinálhatom.

Sz. A.: Ennek akkor még az elején voltál, mármint az aukcióknak?

W. N.: Akkor már 3-4 éve vezettem árveréseket, s talán addigra megértettem, hogy ez mi, hogyan működik, úgyhogy ilyen szempontból pont jókor kapott el ez a lehetőség.

Sz. A.: Mennyiben volt más a Bátor Tábor aukciót vezetni, felkészülni, mint egy kereskedelmi galéria aukcióját.

W. N.: Más volt. Egyészt sok ismerősöm ült a teremben, sokkal közvetlenebb is volt ettől, és kicsit azt is éreztem, jobban „bele kell raknom magam”. Tamás árverései, ha nem is szigorúak, azért ott egy kötött mozgástér van. Nem minden esetben tudod, ki ül a teremben, neki hol az érzékenysége, viccesnek talál-e valamit, amit én falrengetően annak. Mint aukciósház, nekünk az a fontos, hogy minden vevő kényelmesen érezze magát, tehát egy kellemes, de nem minden elemében személyes vezetési mód a jó ilyenkor. Ezzel szemben a Bátor Tábornál, sok ismerős vevővel, kifejezetten jó, ha egy picit jobban játszom a teremmel, oldottabb az egész, lehet viccelni. Úgy irigyeltem a londoni árverezőházaknál, például amikor Tobias Meyer áll a pultban, és keresztnevén szólítja a második sorban ülő úriembert, hogy ennyire bensőséges kapcsolatba lehet kerülni gyűjtőkkel. A Bátor Táboron ki lehet szólni „na, ne hezitálj, emelgesd csak nyugodtan azt a tárcsát”.

Sz. A.: Annak ugyanúgy érzed a tétjét, ugyanolyan fontos, hogy egy mű magas áron menjen el?

W. N.: Sokkal inkább érzem. Egy árverésen, főleg mióta vannak becsértékek a katalógusban, nagyjából lehet tudni, mennyi a reális ár egy kép esetén. A Bátor Tábornál attól, hogy a vevők tudják, milyen célt segít minden forint, sokszor elképesztő energiák szabadulnak fel. Látjuk, hogy a Tábor hihetetlenül fontos munkát végez a gyerekekkel és a családjaikkal, ott szabad húzni a termet a maximumig. Olyan persze a Kieselbach árveréseken is gyakran előfordul, hogy valaki a racionális limit sokszorosát költi, ha pörög a licit, de a jótékonysági árveréseken látom, hogy eleve kevésbé centizgetnek, számolnak, ér-e annyit az adott mű most, vagy pár éven belül. Ha jó a hangulat, elkapja a termet egy „adjunk neki!” lendület.

 

Description: Macintosh HD:Users:szucsferenc:Desktop:aukcio?.jpg

 

Sz. A.: Abban több érzelem van?

W. N.: Sokkal.

Sz. A.: Benned is, meg nyilván azokban is, akik vásárolnak.

W. N.: Bennem is. Az első árveréseken például nagyon nehéz volt az, hogy az aukció kezdete előtt mutattunk egy filmet a táborban játszó gyerekekről. Magukról, a betegséggel való tapasztalatokról mesélnek, mondjuk hatévesen arról, milyen hülye dolog hónapokat kórházban lenni, és mennyire szuper volt egy aznapi bátorság játékban részt venni. Keresetlenül beszélnek, hiszen normális gyerekek, benne vannak egy folyamatban, amiben értik, hogy például van ez a halál dolog is, mert van barátjuk, aki tavaly még itt volt. Hogy ezzel a filmmel ne menjek teljesen érzelmileg, ne sírjak, pedig az esne jól, ahogy mindenkinek a teremben, nagyon nehéz volt. Kifejlesztettem erre egy késletetést, általában az árverés végén, miután kimondom, mennyi bevételünk lett aznap, ott szoktam sírni.

Sz. A.: Mennyire érint meg az a csoport, akiknek gyűjtenek?

W. N.: Nagyon. Nem is tudom elképzelni, hogy ezt lehetne máshogy is csinálni.

Sz. A.: Akkor nyilván ilyeneket is vállalsz el. Hogyan döntöd el, hogy mit vállalsz el?

W. N.: Sokszor keresnek meg szép és fontos célokkal, de irreális elképzelésekkel. Ilyenkor nem is azt mondom, hogy nem vállalom, hanem hogy ők se tegyék. Ne kezdjék el megmászni ezt a hegyet, annyi minden más módja van adományszerzésnek, válasszanak valami mást. A kereskedelmi árverések megtanítják az embert a műfaj tanulságaira, kőkemény kereteire. Mert egyfelől tényleg, tényleg mindent meg lehet csinálni, majdhogynem azt érzékeled, hogy nincs lehetetlen, ha valamit nagyon szeretnél. De mégis, ha egy ekkora szervezeti ügyről beszélünk, mint ami egy aukció, akkor hiába feszül bele öt ember rengeteg energiával, ez önmagában nem elég. Ha nem elég vonzó a felkínált anyag, vagy a cél nem eléggé motivál valódi vásárlókat, a kommunikáláshoz hiányzik a profizmus és az idő, akkor nem lehet jó árverést csinálni. Ezek tények. Tehát úgy szoktam súlyozni, hogy szimpatikus-e a dolog, szimpatikusak-e akik csinálják, nem egy fedősztorija-e az egész valami másnak.

Sz. A.: Ebben a személyes kapcsolat is fontos, vagy honnan tudod, hogy mibe szállsz be? Voltak rossz tapasztalataid ezzel kapcsolatban?

W. N.: Nem, nem volt ilyen. Ha valamiről azt éreztem, hogy nem lesz jó, abból kiszálltam. Ebben a sima józan ész és némi tapasztalat elég; érzed, ha valami kamu.

Sz. A.: Követed azoknak az alapítványoknak, civil szervezeteknek a munkáját, akikkel korábban együtt dolgoztál?

W. N.: Általában igen, mert ezek visszatérő projektek. Egyetlen volt, ami egyszeri: egy hajléktalan óvoda javára kortárs írók kézirataiból vezettem árverést. Nagyon megható volt. Az Írók Boltjában tartottuk, és ide lehetett hozni bármilyen felajánlást, tartós élelmiszert ami segíthet hajléktalan szülők gyerekein. Napokon át gyűltek a konzervek hihetetlen mennyiségben, tele volt velük a bolt. Épp a minap mentem a Dankó utcában, ahol ez az óvoda van, jó érzés volt. A Civil Licitnél, ami megváltozott képességű emberekkel foglalkozó civil szervezetek projektjeit adja el piaci szereplőknek, azért is szoktam tudni, mert az aktuális évben mindig kicsit visszanézünk, követjük, mi történt a tavalyi sikeres tételekkel.

Sz. A.: Akiknek elvállalod egy rendezvényét, azoknak hogyan tudsz segíteni konkrétan? Azt tapasztalatból tudom, hiszen a Magyar Rett Szindróma Alapítvány „Közelebb…” kampányának aukcióján együtt dolgoztunk, hogy az nem úgy van, hogy te aznap este odamész csinosan, hanem már sokkal előbb egyeztetsz, ha kell, szöveget írsz, elkéred a forgatókönyvet, felkészülsz az aktuális rendezvényből, tanácsokat adsz. Elfogadják egyébként ezeket a tanácsokat a szervezők?

W. N.: Általában elfogadják, igen. Sokan jönnek teljesen más területről, teljesen más tapasztalatokkal,  vagy semmilyen tapasztalattal ezen a téren. Értékelem, ha valaki elhiszi, hiába a legjobb szándék, fontos a gyakorlati tudás, hogy az adott elképzelés működőképes-e. Talán más lesz, mint amit elgondolt, de a végén mindannyian örülünk, hogy nem ragaszkodtunk valamihez, ami nem volt életszerű.  

Azt gondolom, hogy pont egy aukciónál nincs nehezebb szerep, mint levezetni. Mert ha valamiért nem sikerül, az mindenkinek rossz, de ezt teljesen más takarásban elvinni, mint egy közönyös teremben állni egy pultban és még sok tételnek nekifutni, hogy hátha. Elemi érdekem, hogy ami pontján ez a folyamat feszesíthető, ott feszes legyen, hogy az összes buktatót gondoljuk végig. Úgy készültem fel árverések vezetésére, hogy Tari Beával a tréneremmel, a komplett folyamatot darabjaira szedtük és végigondoltuk. Segített a televíziózás és mindenféle más munka is, hogy dramaturgiában gondolkodjak, jól egymásra épülő fázisokban, ahol a negyedik kihat a huszonötödikre, hogy a vége, amikor minden könnyűnek és természetesnek látszik, tényleg könnyű és természetes legyen. De ebben sok munka van.  Szóval részben önvédelemből vagyok szigorú, részben a dologért,  hogy tényleg sikerüljön.

Sz. A.: Azt ott te is megéled, hogy a rendezvény sikeres volt, hogy sok pénz jött össze egy nemes célra, hogy a résztvevők elégedetten mentek haza?

W. N.: Megélem, persze. Az fantasztikus. Azért szoktam elfáradni az összes  munkámban, mert úgy érzem magam, mint egy lepkeháló. Van egy részem, ami lepkehálósítható, kijön belőlem, és próbál egy nagyon nagy dolgot befogni, közel hozni, megérezni, és azután az nagy meló, hogy ez a kiterjedt dolog visszamenjen a helyére, és menjek tovább. Nem vagyok elég hűvös. Érzelmileg bevonódok, ami nem lenne muszáj, de ilyen vagyok. Azt gondolom, az jót fog tenni.

Sz. A.: Mivel már három olyan alapítvánnyal dolgozol, akik beteg vagy sérült gyerekeket képviselnek, hogy látod, ezek, illetve a többi hasonló alapítvány mennyire tudja kihasználni a lehetőségeit, hogyan működik?

W. N.: Ez változó. A Bátor Tábort indulásakor egy üzletemberekből álló network tartotta, mint egy erős háló, és mivel ez egy profin menedzselt alapítvány, az eltelt évek alatt már egyrész nagyon kibővült a támogatók köre, másrészt vonzó adományozási lehetőség civilek számára. De ahhoz, hogy ezt meg tudja ugrani, kellett ez az összetartó háló. A Bátor Tábor olyan az alapítványok között, mint egy multicég, abban az értelemben, hogy nagy szervezet, professzionális háttérrel. Az jó jel, hogy sok közepes méretű alapítványnál már van munkatárs, aki csak fundraising-gel foglalkozik. Nehéz dolog, ha egy cég kézivezérelt, egy ember csinálja, aki szétszakad a teljesen másfajta képességeket igénylő feladatok között.  Pedig ez is egy piac, amely tele van alapítványokkal, ezért muszáj ügyesen működni, olyat mondani magadról, ami sokak számára érthető, és könnyen vált ki együttérzést. Ez tényleg nehéz feladat.

Sz. A.: Szerinted hogyan működik most itthon a jótékonykodás? Hogyan lehet megszólítani az embereket, hogy elhiggyék, hogy az a bármekkora összegű pénz vagy önkéntes munka, szolgáltatás vagy bármi, amit ők személy szerint fel tudnak/tudnának ajánlani, az tényleg fontos. Szerinted ez hogyan működik? Mindig kell valami személyes kapcsolat, viszony, hogy meglépd azt, hogy pénzt utalsz, elmész egy jótékonysági rendezvényre, önkéntesként segítesz egy civil szervezetnek? Épp ezért nehéz, hogy olyan üzenetet fogalmazzanak meg a civil szervezetek folyamatosan, amitől egyre több embernek köze lesz ahhoz a szervezethez, akár érzelmi alapon is. És ha megvan az üzenet, a nemes cél, akkor azt még el is kell juttatni valahogy.

W. N.: A Civil Licites árverésen, ahová cégek jönnek licitálni, a szokásosnál is jobban meg szoktam hatódni, és ragad el az érzés, mennyire sok jó és normális ember van. Miközben folyton az vesz körül, arra az állításra vagyunk trenírozva, hogy az emberek figyelmetlenek, nincs bennük együttérzés – amiért nem is hibáztathatóak, hisz a saját túlélésük sokkal jobban leterheli őket, mint kellene, ráadásul össz-társadalmilag nem a szolidaritás a követendő viselkedésmód –, itt azt szoktam látni, hogy jön egy vállalat szimpatikus, emberséges képviselője, és licitál a hozzá illő, egy bizonyos problémára érzékenyítő csomagra. Majd munkatársaikkal elmennek egy óvodába, egy hétvége alatt kiszedik az elkorhadt kerítést, lefestik pirosra, kitakarítják az udvart, és közben együtt vannak mint közösség egy irodán kívüli szituációban. Vagy színházba kísérnek mozgássérülteket. Vagy megtanulnak együtt dolgozni vakokkal. Minden pontján jó történet. Ebben a szemléletváltásban sokat fog segíteni a több egyetemen, iskolában már kötelező önkéntesség. Ha fiatalon átéled, hogy ez jó, természetes, és ér egy nagyszerű élmény, akkor kötődni fogsz ehhez.

Sz. A.: Ha téged nem talál meg ez a jótékonysági árverés felkérés, majd később a többi hasonló, akkor is tevékenykednél ezen a területen?

W. N.: Biztosan akkor is vállalnék ügyeket. Amióta az eszemet tudom – nem körvonalazottan egy feladat vagy hivatás címkéje alatt, de – mindig az érdekelt, hogyan lehet két világot összebarátkoztatni. A tévézésben is az volt a tét, hogy ha jól csináljuk, sok személyes energiával, akkor a nézőink majd vágynak kötődni, kapcsolódni a kultúrához. Ha úgy nézzük, ez is egy ügy. És bizonyos értelemben, amikor elmegyek mondjuk a Ludwig Múzeumba kiállítást vezetni a Reigl Judit tárlaton, ami 80 darab, összesen tíz színből építkező vászon, úgy érzem, fontosat csinálok, ha utána onnan úgy megy ki száz ember, hogy közelebb kerültek hozzá. A kérdésedhez azért nem tudok hova visszakúszni időben, mert mindig ezt szerettem csinálni: valamit, ami nekem megnyílik, izgalmas, azt az ott álló embereknek addig mondani, amíg nekik is élmény lesz. Ilyen értelemben ezek hasonló ambícióból vannak, valami jóhoz és fontoshoz kell utat vágni. Ha jó élmény egyszer múzeumban lenni, máskor is érdekel, ha jó segíteni egy alapítványnak, máskor is kedved lesz hozzá, szerintem ez addiktív. Aki ott volt a Rett Szindróma Alapítvány aukcióján tavaly, emlékezni fog, milyen szép dologban vett részt és segített. Olyan célért tett, ami konkrét: sérült kislányok és szüleik mehettek el táborozni, pihenni, megosztani egymással a mindennapok tapasztalatát és megkönnyebbülni ebben.

 

Description: Macintosh HD:Users:szucsferenc:Desktop:IMG_0045.jpg

 

Sz. A.: Mit csinálsz, hogy ne hatódj meg nagyon ezeken a rendezvényeken?

W.N.: Hülyeségeket találok ki magamnak feladatképpen, hogy például hány szék van abban a sorban, értelmetlen beszélgetéseket kezdeményezek, elterelem a figyelmemet, a forgatókönyvem sarkára írok valami felesleges dolgot nagy koncentrációval.

Sz. A.: Ilyenkor min hatódsz meg leginkább?

 W. N.: Az egészen. Azon, hogy elképzelem, mennyi ember, mennyi energiája van most itt.  Mennyi út vezetett ide, ki-ki leparkolt, eljött, fellépést próbált, rákészült, izgult iszonyú sokat, e-mailt írt, telefonált, belerakta véges energiáiból a vége plusz egyet, és egyszer csak itt vagyunk együtt, és az egész megy, működik, mindenkinek ki van pirulva az arca, és csillog a szeme. Ezen. Amikor az aukciók végén megköszönöm a teremnek, hogy ennyire sokat adakoztak, és bejelentem az összleütést, na, oda mindig nagy csavar kieszelnem magamnak egy olyan elterelő hülyeség-feladványt, hogy bőgés helyett inkább rendesen artikulálva, azt a szép számot mondjam ki.